Hadifogoly-gyűjtőállomás Sóskúton, 1944–45-ben
A második világháború folyamán a korabeli Magyarország területéről kb. 1,1 millió személy esett a szövetséges haderő fogságába. Ebből, a már az ország területén folyó hadműveletek során, nagyjából négyszázezer katonának, és legalább százötvenezer civilnek jutott ilyen sors. Mint ismeretes, többségüket munkaerőnek a Szovjetunióba szállították. Ezelőtt viszont, az újra megkisebbedett ország területén, a szovjet hadsereg kb. ötven, kisebb-nagyobb és rövidebb-hosszabb ideig működő fogolytábort létesített, illetve az odáig vezető útvonalakon pedig gyűjtőállomásokat.
Míg a hadifogoly-gyűjtőtáborok nagyobb részét a frontvonal mögött 50–100 kilométerre állították fel, a gyűjtőállomások (az orosz iratokban ez „szbornij punkt” – gyűjtőpont) a harcok színhelyéhez közelebb létesültek. Mindkét helyre gyalogmenetben (ötös sorokban) hajtották a foglyokat, azonban, míg a gyűjtőállomások 1-2 napos gyaloglással elérhetők voltak, a gyűjtőtáborokig általában 3–5 napig, de nem ritkán 6–10 napig meneteltek az elfogottak. „A gyalogmenetek meghosszabbodása legtöbbször a közeli gyűjtőtáborok gyors megteltéből, vagy az ott elhatalmasodó járványoktól, míg máskor az ellenséges csapatok ellentámadása, annak várható kiszélesedése, a változó parancsok, a fogolykísérők tájékozódásának hibái vagy a háborús útviszonyok voltak az okai.” A gyűjtőállomásokon, gyűjtőhelyeken átlagosan két-három napig „időztek” a foglyok és a kísérőik. Itt várták be a többi fogolycsoportot, és miután összegyűlt egy-kétezer ember, továbbindították őket a kijelölt fogolytábor felé. Az őrség, a kíséret itt egyrészt pihenhetett, másrészt ekkor kapta meg a tájékoztatást és a megfelelő parancsokat a foglyok továbbkíséréséhez.
Német hadifoglyok Budapesten
Az akkor Fejér (most pedig Pest) vármegyéhez tartozó, Budapesttől légvonalban 19-20 km-re, közúton 27 km-re fekvő Sóskút községben is egy ilyen közbenső, tehát átmeneti gyűjtőhely létesült.
Sóskút, 1944. december 23/24-i elfoglalását követően, szilárdan szovjet kézen maradt. (A főváros ostromának időszakában a községben történtek külön írásművet érdemelnének, jelen esetben csak a gyűjtőhellyel összefüggő információkat közlöm.)
A „malenkij robot”-nak nevezett deportálás az ittenieket sem kímélte. Aki engedelmeskedett az összehívó parancsnak, Érdre gyülekeztették, ahonnan a környékbeli többi település férfitagjaival egyetemben éveken át tartó kényszermunkára szállították. Jelenlegi ismereteink szerint tehát Sóskút csak hadifogolynak tekintett, annak minősített személyek gyülekeztető helye volt.
Az időközben lezajlott német (ellen)offenzívák sem voltak hatással közvetlenül a községre, így pl. a január eleji-közepi német előrenyomulás csak Bicske-Páty-Zsámbék körzetét érte el (Sóskútról északnyugatra, 15-20 km-re). Ennek a községet érintő egyetlen következménye lett, hogy a szovjetek Bicske és Mány lakosságát evakuálták, és egy részüket Sóskúton helyezték el. Csak 1945. március 30-án térhettek vissza otthonaikba – vagyis addig a község látta el őket.
Német „Párduc” harckocsik Székesfehérvár közelében
A szovjetek megszállta község lakosságára, az evakuáltak gondozásán és a beszállásolt katonák ellátásán túlmenően, jelentős terhet rótt az ide összpontosított foglyok élelmezése. A szovjetek kihasználták azt a jó lehetőséget, hogy a német támadásoktól különösebben nem fenyegetett, illetve észak-déli, és egyúttal keleti irányból is jól megközelíthető községbe gyűjtsék össze először az ostrom közben (és a kitörés után) elfogottakat. Sóskút az esetek nagy részében az első állomást jelentette a Buda környéki harcok elfogottai további sorsában, majd innen több útvonalon hurcolták őket tovább az ország nagyobb városaiban kialakított gyűjtőtáborok felé. (Viszont a sóskúti közhiedelemmel ellentétben a községbe nemcsak a budapesti ostrom során elfogottak kerültek, hanem a kelet-dunántúli harcok során elfogottak is. Így pl. Dorog melletti Kesztölcről hadifogságba hurcolt férfiak először a Sóskútra kerültek, majd az Ercsiben felállított gyűjtőtáboron át egészen Bajáig meneteltették őket.)
Az ideérkezés közben a foglyok jellemzően nem vagy alig kaptak ellátást (megtorlásképpen, illetve a kiéhezett fogoly szökési esélyei kisebbek stb.) Útközben a lakossággal tilos volt érintkezniük. Innivalóul is többnyire a pocsolyák vize szolgált. A menetképtelen foglyok többségét az út szélén kivégezték. Viszont, hogy a létszám meglegyen, a hiányzókat a polgári lakosság közül töltötték fel. Mind a táborokban, mind pedig a gyűjtőhelyeken az elhelyezés körülményeit legfeljebb a „kezdetleges” jelzővel lehet illetni: fűtés és egészségügyi ellátás szinte sehol, az élelem kevés, és gyakran latrina, fekvőhely sem állt elegendő a rendelkezésre. A járványok is gyakoriak voltak.
A sóskúti gyűjtőállomás jellegzetességei jelenleg alig ismertek, azonban, nyilvánvaló módon, mint sebtiben kijelölt és fenntartott, átmeneti jellegű pihenő- és eligazítópont, semmiféle kiépített infrastruktúrával nem rendelkezett. Egyet tudunk: itt a foglyokat szőrtelenítették és fertőtlenítették – azonban ez valódi „ellátásként” nem vehető számba.
Az utóbbi időben szép számmal jelentek meg világháborús visszaemlékezések, főleg a főváros ostromáról. Ezekben Sóskútat gyakran említik, bár meglehetősen röviden. A visszaemlékezések megerősítik, hogy a gyalogmenetek nagyobb része a Budakeszi-Törökbálint útirányon át haladt, majd Budapest eleste után északi irányból (Bián és Torbágyon át) hajtották a foglyokat Sóskútra. Tiszteket (akár magas rendfokozatúakat is), közkatonákat, és mellettük polgári személyeket is. Mindegyikük Sóskúton részesült először ellátásban.
Az élelmezés bizonyíthatóan csekély volt, az is jelentős részben hideg koszt – bár, feltételezhetően, az éppen aktuális foglyok számától és az éppen beszerzett élelem mennyiségétől függött a kiosztott ellátmány mennyisége és minősége. (Ilyesmire több, rövidebb-hosszabb memoár is utal. Pl. „Az első falu nevére pontosan emlékszem: Sóskút. Aztán Dunaföldváron tartottunk egy kisebb pihenőt, ahol rendesebb ételt kaptunk.”)
Ismeretes azonban egy részletesebb visszaemlékezés az elhelyezési és ellátási körülményekről:
„Szép lassú menetben Budakeszin és Törökbálinton át Sóskútra irányítottak. Szépen olvadt. A hólében a csizmám átázott (ötösével menve nem lehetett a pocsolyákat kikerülni). […] Sóskúton egy magtárba tereltek. Az egyik sarokban nagy garmada szójabab volt. Erre telepedtünk. A lábamat térdig bedugtam a garmadába; reggelre a magvak magukba szívták a csizmámból a nedvességet. Volt még egy doboz konzervem, méghozzá spárga. Magasházyval [Magasházy Dénes tüzér főhadnagy] megosztva megvacsoráztunk belőle. Tizedikén reggel átvittek az iskolába, amely hadifogolygyűjtő-tábornak volt berendezve. Itt már rendszeresen kaptunk kosztot. A tiszteket ugyan különválasztották a legénységtől, más termekbe voltunk elhelyezve, de azért nem különítettek el teljesen. […]”
Sajátossága a visszaemlékezésnek, hogy az egyik említett fogoly, Magasházy Dénes, politikai vonalon kapcsolatban állt Sóskúttal, ugyanis édesapja, Magasházy László, az e községet is magában foglaló választókerületnek az országgyűlési képviselője volt! „Dénes ismerte a sóskúti főkortesét [szavazószerző személy]. Sikerült kiüzenni neki, mire ő megkereste az orosz táborparancsnokot, engedje ki Dénest hozzá néhány órára. És Dénes egy jóízűen elfogyasztott ebéd után visszatért a táborba. Sóskútról tizenharmadikán reggel gyalogmenetben útnak indítottak bennünket. Voltunk vagy ezren.”
A sóskúti elemi (általános) iskola
Mint a visszaemlékezés leírja, a falu középpontjában lévő kétszintes elemi iskola is fogolygyűjtő-helyként funkcionált. Ez kissé ellentmond az eddigi ismereteinknek, mely szerint iskolában hadikórház működött. „A felszabadulást követő időben az iskola épületében katonai kórházat rendeztek be, a szovjet csapatok részére, melynek felszereléséhez a község lakossága is hozzájárult” (írták utólag a helytörténeti krónikában). Egy másik visszaemlékező szerint nemcsak az elemi iskolát rendezték be kórháznak, hanem a közelében lévő tágas polgárházat (az Andreetti-család tulajdonát) szintén kórháznak használt épületként írja le. Ez utóbbit a korabeli iratok is megerősítik, sőt, – ez a tény időközben teljesen feledésbe merült! – a szovjetek a községházát is kórháznak rendezték be.
Hasonló adatokat tartalmaznak a korabeli községi jelentések is. Egy felhívásra válaszul a községi vezetés tiltakozni kénytelen: ők már semmilyen más hadikórház szükségleteit kielégíteni nem tudjuk, ugyanis „a község tele van orosz hadikórházakkal [!], minden középület, jobb magánépület már kórház, s a község elöljárósága ezek részére is naponként teremti elő a szükségleteket.”
Bizonyos, hogy a községben minden rendelkezésre álló, alkalmas épületet igénybe vett a szovjet hadsereg, így a hadifogoly-gyűjtőhely célokra is.
Emellett más, az elhelyezésre szolgáló épületekről is szó esik a későbbi beszámolókban. Az első „fogolytábor” már december végén létre jöhetett (a visszaemlékező 28-át ír), egy „nagy tanyán”, ahol már civilek is voltak. Ilyen helyről ír le egy február 14-én elfogott, Telkibe való civil is, akit Sóskút felé érve „egy jobb oldalon lévő, sziklafal feletti dombon lévő tanyára hajtottak” be, ahol már „sok német fogoly volt”. Itt „szétválasztották őket, a német és a magyar katonákat meg a civileket, és alacsony disznóólakba terelték őket”. (Sajnos nem tudjuk, hogy kik kerültek az ólakba, és azt is nehéz eldönteni, milyen épületegyüttesről van szó, vélhetően a helyi majorságról. A visszaemlékezőnek egyébként sikerült megszöknie, és Bián keresztül hazajutott.) Valaki pedig egy elhagyott bikaistállót említ („A bikanevek a jászol felett láthatók voltak.”)
Magyarázat lehet minderre az, hogy ha sok fogoly érkezett, akkor – nyilvánvalóan – minden alkalmas helyet igénybe vettek szállásként, elhelyezési területként. Február közepén, a kitörés után, valóban sokan érkeztek egyszerre. Egy visszaemlékező elindulásukat a fővárosból élcelődve így jellemezte: „Kb. 2500-an davajoztunk »Buda hős védői« elnevezéssel Sóskútra.” Egy budajenői szemtanú napokon át tartó fogolyvonulásról számolt be a kitörés utáni időszakban. A menetelés körülményeiről is ismerünk leírást: „A Budapesten fogságba esetteket több ezres csoportokban kísérték az orosz őrök Sóskút irányába, keresztül a havas földeken. Egyik fogolytársunk elvetette magát, hogy nem megy tovább, nem bírja, lőjék le. Talán meg is tették volna, ha nem segítünk rajta. Hárman is ugrottunk, és támogatva »vittük« a sóskúti gyűjtőtábor felé. Ha nem öntünk lelket az elesett bajtársunkba, nem éli túl a menetet.” Hogy február közepén a sóskúti gyűjtőponton már nem jutott mindenkinek fedett hely, szintén bizonyos: „Február 12-én estem fogságba. Az éjszakát egy gödörben töltve, reggel Sóskútra hajtották a foglyokat. Innen, a szabadban töltött két-három nap után, gyalogmenetben kísértek bennünket az általunk nem ismert cél felé. Napok múlva kiéhezve, elcsigázva érkeztünk Kiskunfélegyházára. Még a sóskúti induláskor közölték velünk, hogy egy-két nap múlva igazolást kapunk, és azzal mehet mindenki haza. Aki azonban útközben megszökik, azt lelövik. Voltak, akik nem hittek az igazolásban (bumácska), és éjszaka megszöktek. Ezek pótlására a reggelenkénti számlálás után az első faluban annyi férfit szedtek össze, ahányan éjszaka megszöktek. Így kísérőink a Sóskúton átvett 1500 főt hiánytalanul leadták Kiskunfélegyházán.”
Mindezek ellenére a sóskútiak emlékezetében és a helytörténeti munkákban szinte csak a Magtár maradt meg, mint az ostrom közben elfogottak hadifogoly-szállása.
A Magtár épülete
A „fogolytábor” története évtizedeken át csak szájhagyomány útján terjedhetett, később (1990 után) a helytörténeti jellegű írásművekben bukkant fel.
Mindkét forráscsoport a sóskútiak alapvetően együttérző viselkedését hangsúlyozza, a baráti, szánakozó hozzáállást, az élelem és egyebek beadását a foglyoknak. „A sóskútiak, magam is tanúja voltam, teát, levest próbáltak a foglyoknak adni, de a katonák elzavarták őket.” A magtárba és az iskolába terelt foglyoknak a helyi asszonyok „csempésztek be ételt és vizet”. (Mindezek alapigazsága annak ellenére kijelenthető, hogy egyelőre nem találtam olyan fogoly-visszaemlékezést, amely alátámasztaná a lakosság segítségét a fogvatartottak felé.)
Létezik viszont olyan korabeli irat, amely egyértelműen kifejezi a sóskútiak nagylelkűségét. Az érdi körzetvezető a következő tartalmú levelet juttatta el a sóskútiakhoz január közepén:
„A közelmúltban érdi munkáscsoport volt Sóskútra kirendelve az orosz katonaság részére. A beérkezett információ alapján a sóskúti lakosság a náluk elszállásolt emberek irányába oly nagymérvű jóindulatot, szívélyességet, emberbarátságot tanúsított, hogy kötelességemben érzem az érdi érdekelt emberek nevében a leghálásabb köszönetemet kifejezni Sóskút jószívű lakosságának.”
Viszont a teljes kép megismerése érdekében a negatív attitűdöt is említeni szükséges, ugyanis ilyet is megőrzött a már említett szájhagyomány: volt olyan sóskúti, aki az ételért vagy kicsempészett levélkéért cserébe az adott hadifogoly utolsó megmaradt értékeit (eljegyzési gyűrű) is elkérte…
A levéltári források – a fenti levélen túlmenően – másra is rávilágítanak: főleg arra, hogy mennyire megterhelte a lakosságot a hirtelen a községbe vagy a községen átzúduló emberáradat. Míg a jegyző később csak röviden jellemezte a közigazgatás korabeli feladatát: „A budapesti harcok alkalmával foglyul ejtettek egyik ún. elosztóközpontja volt [Sóskút]. Élelmezésükről, esetenként elhelyezésükről a községi elöljáróság útján a helyi lakosság közadakozásából gondoskodtunk.” A községi iratokból azonban az is kiderül, hogy egy idő után kénytelenek voltak a kormányzattól is segítséget kérni:
„A Vörös Hadsereg 1944. december 23-án szabadította fel a községet […]. A „több, mint 3000 lelkes község ellátatlanjai az orosz katonaság jóvoltából részesültek kenyér-ellátásban, később azonban, miután a front az akkori német ellentámadások miatt elhúzódni nem tudott, az orosz hadsereg utánpótlása igen megneheződött – a község ellátottjai élelmezték a felszabadító hadsereg tagjainak jó részét.”
Ezen, a március végén a Közellátásügyi Kormánybiztosnak írott kérelmükben természetesen a foglyokról is szót említettek: [a lakosság élelmezte] „ezen kívül a községben felállított fogolytábor magyar foglyainak nagy részét is” […] „Több, mint három hónapon keresztül élelmeztük az orosz hadsereg tagjainak jórészét s a kb. 36000 főt kitevő fogolytábor átvonuló magyar katonáit. Nem dicsekvés akar ez a részünkről lenni, hanem bizonyságtétele annak, hogy kötelezettségünknek eleget tettünk.” Most a község lakóinak 80%-a ellátatlannak minősül, zsír alig van, de liszt is csak a fele lakosságnak van elegendő. (Jellemző, hogy a kérelmet ekkor elutasították, júniusban, újabb kérelemre, a kormányzat végül juttatott némi ellátmányt a községnek.)
Tovább nehezítette a helyzetet, hogy Érden állomásozó orosz csapatoknak is Sóskútról követeltek élelmet. Ezt először a vezetés megtagadta: a községben majdnem minden házban vannak orosz katonák, ezek ellátása a „magánháztartásokat jórészt már teljesen kimerítette”. Ráadásul a községben „fogolytábor, ill. elosztó van s a fentieken kívül ez is oka annak, hogy a község lakosainak élelmiszerkészlete […] kifogyott”. (Végül, egy héttel később, tyúkokat adtak át Érdnek.)
Szintén a sóskútiak pozitív hozzáállását mutatja, hogy a székesfehérvári hadifogolytáborban fekvő beteg foglyok számára szervezett gyűjtés számottevő eredménnyel zárult. A plébános által meghirdetett, házról-házra járó gyűjtőakcióban pokrócokat, tisztálkodó-eszközöket, ruházatot juttattak el a szenvedőknek. (A június-júliusban lefolytatott szervezés jellemzője, hogy a szomszédos Pusztazámoron a gyűjtés eredménytelenül zárult.)
Sóskúton az élet, amennyire lehetett, április folyamán helyreállt. Március végén távoztak a bicskeiek és a mányiak, a front a nyugati határnál járt, a fogolyszállásokat is felszámolták. Bár a megyében április végén megkezdődött a tanítás, Sóskúton csak május közepén, ugyanis az elemi iskolán „sok renoválást kellett elvégezni”.
A fő fogolyszállás, a Magtár épülete jelenleg már nem létezik. Felszámolásának szintén van katonai vonatkozása: 1987 közepén, a községi vezetés kérésére, az akkori Néphadsereg robbantotta fel.
A Magtár felrobbantása 1987-ben
Az épület megsemmisítésével azonban a fogolyállomás története nem ért véget: több esetben is találtak emberi csontokat a volt Magtár területének környezetében. A lefolytatott vizsgálatok dokumentációja még nem elérhető, nem nyilvános, ezért pontos és részletes képpel nem rendelkezünk. Annyit tudunk, hogy 1999-ben, árokásási munkálatok közben, emberi csontok kerültek elő. Az egy felnőtt és egy gyerek koponya darabjai az elsődleges szakértői vélemény szerint több mint ötven évvel ezelőttiek voltak. Mivel a helyszín közelében állt az ominózus magtár, ezért feltételezték, hogy – bár senki nem emlékszik tömeges kivégzésekre – azt a néhány embert, aki meghalt, ide temették. (Ráadásul a közelben már 1989-ben is a mosott ki víz emberi csontokat.)
Azon túlmenően, hogy remélhetőleg már nem rejti magában a sóskúti föld hadifoglyok maradványait, az e községben fogva tartott katonák és a sóskútiak méltó viselkedésének emlékét – egyelőre emléktábla híján – e rövid cikk hivatott megőrizni.
© Keresztes Csaba
Az írás szerkesztett változata megjelent a "Honismeret" folyóirat 2025. év 2. számában (https://honismeret.hu/honismeret-folyoirat/)
Kapcsolódó blogbejegyzés:
Kísérlet a Magtár épületének megmentésére és hasznosítására
(http://soskutimeselohazak.blogspot.com/2022/02/)
