(A 2006-ban írt, még papírlapú kiadványként - kézirat gyanánt - megjelent, és valóban rövid Sóskút-történet, változtatás nélkül újraközölve, már a mai kor formájában. Szó szerint: történelem dióhéjban.)
Sóskút község
múltja nagyon régre nyúlik vissza az időben. A dombos, völgyek és vízmosások
által tarkított területet már a bronzkor embere is felfedezte magának, és
tárgyi emlékek sora (cseréptöredékek, veretek, felszerelési eszközök stb.)
tanúskodik az akkori idők népei, többek között a kelták ittlétéről. A
Kálvária-hegyen a bronzkorban földvár is állott. A későbbiekben a rómaiak
nagyobb mértékű jelenléte is kimutatható.
Sóskút szerepe a középkorban még inkább
felértékelődött. A település első írásbeli említése Anonymus híres, a XIII.
század elején keletkezett gesztájában található, ahol a szerző Sóskútat
(latinul: Putei Salsi) akként a helyként szerepelteti, ahol Árpád Etzelburgból
(Óbuda) történt kiindulása után seregével letáborozva megpihent („castra mutati
sunt iuxta campum Putei Salsi”). A település a továbbiakban számos fontos
középkori oklevélben előfordul „Sous”, illetve „Sovskuth”, „Souskwth”,
„Souskuth”, „Souskut”, vagy „Soskuth” neveken. A névadás minden bizonnyal egy
korabeli, nagy jelentőségű sós (ásványokkal telített) vizű forrásra utal.
Sóskútat 1233-ben a Nánabeszter nemzetség
tagja, Nána királyi főlovász kapta meg királyi adományként. Szintén Nána nevű
fia a későbbiekben domonkos szerzetesnek állt, és örökölt birtokát a Nyúl- (ma:
Margit-) szigeti apácáknak ajándékozta. Egyik rokona, Beszter fia Demeter
perben támadta meg az ajándékozást. Az apácák kénytelenek voltak kiegyezni
vele: az 1270-ben kötött szerződés szerint Demeter Sóskútat haláláig
birtokolhatja, és ha örökös nélkül hal meg, a birtok az apácákra száll, ha
viszont örököse születne, akkor ő pénzen váltja meg a birtokot. Fia azonban nem
született, birtokai azonban a rokonság kezelésébe kerültek. Sóskút jelentőségét
mutatja, hogy e rokonság egyik tagja, Berki Mihály fia Tamás 1290 és 1300
között kötelezte magát, hogy a szigeti apácáknak 15 márkát fizet „Sóskút földje
fejében”.
A továbbiakban Sóskútat számos birtokos
tulajdonában találjuk. 1323-ban I. Károly (Róbert) király Tamás erdélyi
vajdának adományozta, majd 1330-ban a Csák nembeli Györke fia Pál szerezte meg
magának. A XV. században is több birtokos kezelésében állott: birtokolták a
Pohárnok, a Parlaghy, a Héderváry család egyes tagjai, de megtaláljuk Sthoz Egyed
budai polgár zálogában is. Az 1490-es években Ernuszt Zsigmond kincstárnok
birtokaként tartották számon.
A XVI. századi török hódítás a Buda
közelében fekvő települést is elérte, és az új oszmán hatalom a budai török
közigazgatás alá sorolta. Ebből az időszakból a korabeli török defterek
(összeírások) tájékoztatnak minket a település sorsáról: ezek szerint 1546-ban
32, 1559-ben és 1562-ben 38 lakosa volt a falunak. Az 1580-81-ben készült
defter szerint 28 háza és 38 lakosa van, mely lakosok nevei egyébként teljesen
magyar származásra utalnak. Ebben az időszakban a kimutatások egy fejlődő
település képét vetítik elénk, az adólajstromok szerint pedig lakosai, a
környező településekhez képest is, jelentős adókat fizettek török uraiknak.
A hódoltság korában a török oldalon maradt
korábbi magyar birtokok forgalma a királyi Magyarország főemberei körében
továbbra is folyamatos volt. Sóskútat is így szerezte meg 1579-ben, illetve
teljesen 1587-ben komoly pénzért a győri vár alkapitánya, Orbovai Jakusith (Jakusich)
Ferenc. A következő évszázad fejleményei során azonban a település a
székesfehérvári prépostság birtokába került, ahonnan Orbovai Jakusith György
szerémi püspök származtatta el a Komáromban letelepített jezsuiták számára,
akik ezek után „átírási címen” kezelték.
A XVII. század meg - megújuló háborúi ezt a
községet sem kímélték, adókimutatásai nagy mértékű csökkenésről számolnak be.
Buda felszabadítása, illetve a török kiűzése után az elnéptelenedett községbe
rácokat (szerbeket) telepítettek, akiket azonban a feljegyzések szerint a
pópájuk bíztatására elkövetett rablógyilkosság miatt 1746 körül elűztek.
Helyükre tót (szlovák) és sváb (német) telepesek érkeztek, akiknek az
összeolvadásából alakult ki a falu hosszú időn át meghatározó jellege és kultúrája.
Az új lakosok 1752-ben a valószínűleg korábban, 1722 körül görög
keletinek épített templomot római katolikus szertartás szerint a Boldogságos
Szűz tiszteletére szentelték fel. A falu a XVIII. század második felétől
fokozatos fejlődésnek indult. A település 1716-ban még a komáromi jezsuiták
kezelésében állt, a későbbiekben azonban hosszú időre az 1777-ben megalapított
Székesfehérvári Püspökség és Káptalan javadalmai közé került.
A további időszakokban a falu közössége
nyugodt és kiegyensúlyozott életet élt, és a XVIII. század végétől induló
felmérések egy dinamikusan fejlődő község képét tükrözik vissza. Az 1786/87.
évi népszámlálás 904 főt talált a településen, zselléreket, „parasztokat”,
illetve néhány polgárt, tehát kizárólag nemteleneket, vagyis nemességgel nem
rendelkezőket. Nagy Lajos (Ludovico Nagy) 1828-ban készült felmérése szerint
már Sóskúton a 167 ház 1391 fő lakosa közül 1384 római katolikus, hét pedig
zsidó. Egyéb vallású nem volt található. A híres statisztikus, Fényes Elek ország
leírásában (1841) „tót falu”-nak aposztrofálja Sóskútat, amelynek 1405 lakosa
közül 1397 katolikus, és 8 zsidó. Szavai szerint határa hegyes, erdős, valamint
„van hires bort termő szőlőhegye, erdeje, vízimalma ’s igen jó kőbányája”.
Az Osztrák-Magyar Monarchia 1867-es
kialakulása után, és a társadalmi változásoknak köszönhetően a község lakosai
önállóbb, szabadabb életet élhettek. A fejlődésnek indult iparban jó
lehetőségek nyíltak a sóskútiak számára is, és a főváros közelsége szintén
jelentős húzóerőt jelentett. A dualizmus évtizedeiben mind egyre kevesebben
éltek kizárólag a mezőgazdasági munkából, és egyre többen fogtak kisipari
tevékenységbe, illetve vállaltak munkát a gazdaság egyéb területein.
A község infrastruktúrája is fejlődésnek
indult. Egyre több ház épült tágasabb, modernebb kialakítással, és a község
közintézményei is a materiális fejlődés jegyeit viselték magukon. Több
középület kialakítása, illetve a község mai elrendezésének megteremtése
köszönhető ennek az időszaknak. Többek között ekkor épült meg a falu központi
részén az emeletes állami iskola, amely a népiskolai oktatás céljait volt
hívatva megvalósítani. 1880-ban már 272 házat írtak össze a községben,
amelyekben már 2163 személy lakott. A lakosok többsége (1664 fő) a tót nemzetiséghez
tartozónak vallotta magát.
Az első világháborúban is számos sóskúti
adta életét a hazáért, sőt Sóskút egyik kiemelkedő dombját is a háború egyik
nagy jelentőségű harci helyéről, az olasz területen fekvő hadszíntérről
nevezték el Doberdónak. Ehhez kapcsolódik, hogy a későbbiekben a második
világégés sem kímélte meg a település lakóit. Az országban úttörő módon, már
1988-ban felállított emlékmű jelzi ezt az áldozatvállalást.
1918 után a nagyközségi rangú település
saját erejére támaszkodva igyekezett a további fejlődést biztosítani. A húszas
évek földreformja során itt is földosztásra került sor, azonban a káptalani
nagybirtok túlsúlya számottevően nem változott meg. 1931-ben a község területe
4854 kataszteri holdat tett ki, melynek nagy többsége szántó és legelő volt, a
további része pedig szőlő. A földmíveseken kívül jelentős számban
képviseltették magukat a lakosságon belül az iparos mesterségek űzői.
A mindennapi életben egyre fontosabbá váló
vasúti összeköttetést a helybeliek Tárnokon, illetve Érden tudták elérni, és
Tárnok és Sóskút között pedig rendszeres autóbusz-járat üzemelt. A községben
ekkoriban megtalálható volt óvoda, posta, szállást is biztosító vendéglő, több
ipari jellegű vállalat, és eredményesen működtek a korábban létrehozott
értékesítési szövetkezetek is. Az önszerveződés keretében felállítottak
olvasókört, katolikus legényegyletet, lövészegyletet, önkéntes tűzoltó
egyesületet, illetve levente egyesületet. Több korabeli párt is gyökeret tudott
verni a faluban, illetve ekkor kapott önálló csendőrséget a község. A korszak
legelején, 1920-ban 2630 főt számláltak meg a településen, akiknek többsége
ekkor „tótnak” vallotta magát. A későbbi jelentések átalakulást tükröznek és
nagy fokú, önkéntes asszimilációt mutatnak ki. Ennek jele volt, hogy az 1941-es
népszámláláson a 2517 főre szaporodott számú lakosságból már mindenki magyarnak
vallotta magát, és 2309 fő (94,2 %) pedig az anyanyelvűségre vonatkozó kérdésre
is a magyart mondta be (ez természetesen nem fedte a valós helyzetet). A döntő
többség a római katolikus vallást követte (2472 fő), és néhány tucat protestáns
mellett tíz izraelitát is összeírtak.
A II. világháború vihara szerencsére magát
a községet csak érintette, azonban a frontokon sok sóskúti veszítette életét.
Magát a települést a harcok elkerülték, csak Budapest ostroma idején
tartózkodott itt jelentős számú szovjet haderő. A falu akkor még meglévő
magtárában hadifogoly-gyűjtőtábort alakítottak ki.
A háborút követő új korszak első kiemelkedő
eseménye volt a település Fejér megyétől Pest megyéhez való csatolása.
Természetesen az 1945 után berendezkedő új rendszerben a továbbiakban számos
más módon is megváltozott a falu élete és mindennapjai. Végbement a helyi
Nemzeti Bizottság megalakulása, a földosztás, és a régi közigazgatás tagjainak
ellenőrzése. Jelentős mértékben megváltozott a falu közőssége az 1946 után
lebonyolított ún. csehszlovák – magyar lakosságcsere során, amikor a Sóskútról
összetoborzott nagy számú, magát ismét szlováknak valló család az új Csehszlovákiába
települt át. Helyükre magyar családokat telepítettek. A későbbiekben a falu
képe tovább alakult, hiszen a főváros mellett fekvő település az elkövetkező
évtizedekben kedvelt letelepedési célpontja lett az ország egyéb tájairól
központibb helyre költözni szándékozóknak. Ezt a folyamatot a későbbiekben a
Budapestről az agglomerációba kiköltözők is erősítették.
1950 után Sóskúton is kialakították a
tanácsrendszert, és az egyre iparosodottabb jelleget öltő országban a falusiak
életmódja is fokozatosan, de gyorsuló ütemben változott meg. A kialakított
termelőszövetkezetek mellett ipari üzemek is helyet kaptak a községben, ahol a
helyiek egy része állást vállalhatott. Ezzel párhuzamosan egyre nagyobb lett
azok száma, akik a viszonylag közelben fekvő nagyvárosokban, Érden vagy
Budapesten kerestek munkát. Hamar kialakult az agglomerációs településekre
jellemző ingázás, vagyis a hajnali bejárás és az esti hazajövetel rendje.
A községben számos fejlesztés is végbement
ebben az időszakban: többek között óvoda, egészségház, és híd épült, valamint a
80-as évek közepén felépült az új, modern emeletes iskolaépület is. A hatvanas
évektől folyamatosan javult a község infrastrukturális fejlettsége, továbbá új
lakóépületek sora épült ki az évtizedek alatt. A lakosság száma fokozatosan
nőtt, és a korszak végére elérte a 2800 főt.
Az 1956-os forradalom sóskúti támogatóinak
reménye 1989/90-ben, az átalakulások során látszott valóra válni. Ekkor
Sóskúton is több párt bontotta ki szárnyait, majd a demokratikus változások
következményeként 1990 őszén új önkormányzat vette a kezébe a község
irányítását.
Sóskút gazdasági élete
A hegyes – dombos területekkel és köves, homokos talajjal
megáldott sóskúti föld sohasem tartozott a legbővebb termést adó területek
közé, azonban lakói szorgalmas és találékony munkával, valamint generációkon át
öröklődő takarékossággal termékennyé tudták azt varázsolni.
Mezőgazdasági tevékenység már a legkorábbi
időktől kezdve folyt, és kezdetben ez adta a lakosság megélhetési forrását. A
gabonatermelés mellett a mezők és a rétek bő széna termést adtak, így ezzel az
állattenyésztésre lehetőséget is szolgáltattak, amelyet a Bara (újabb keletű
nevén: Benta) patak vize is elősegített. Az újabb korban a földek nagy része
káptalani nagybirtok volt, másik része saját kezelésű egyéni kisbirtok. Ez
utóbbinak a keretei között, a környező dombok adottságait kihasználva, a
szőlőtermesztés is lehetővé vált. Ennek máig tartó, intenzív módjáról a falu
több részén, de leginkább az Öreghegyen kiépített, kőből készített, gyakran
igen szép kialakítású pincék adnak tanúbizonyságot.
Az utóbbi száz évben vált egyre fontosabbá
és jelentősebbé a főleg csonthéjasokra alapuló gyümölcstermesztés, amely kiváló
kereset-kiegészítést jelentett a sóskútiak számára, akik terményeiket a főváros
közelsége miatt is jobban értékesíteni tudták.
Nagyon fontos kiemelni, hogy Sóskút
leginkább az itt bányászott kőről nevezetes, és méltán lett messze földön
híressé a nagy tömegben kitermelt és értékesített „sóskúti kő”.
A sóskúti kőbányászat több évszázados
múltra tekint vissza. A régi korok népei hamar felismerték az itt található,
egybefüggő kőtakaró jelentőségét, és szinte minden korban nyitottak kisebb -
nagyobb bányákat. Későbbiekben a székesfehérvári káptalan tulajdonába került
legjelentősebb kőbányát bérlőknek adták ki, akik a XIX. század közepétől egyre
nagyobb ütemben fejlesztették a termelést. A Monarchia idejében a fővárosi
építkezések jelentették a legnagyobb húzóerőt a bányászat számára. Sóskúti követ
alkalmaztak többek között az Országház, a Vígadó, az Opera, a Bazilika, a
Mátyás-templom, a Citadella és sok más köz- és magánintézmény építésénél.
A település lakosságának nagy része talált
a bányában munkát, és ez által az akkori vidéki társadalom átlagánál magasabb
jövedelmet. A kőfaragás hosszú időn át jellegzetes helyi szakmát jelentett. A
bányában a köveket többféle méretben és módszerrel fejtették, és eleinte
kocsin, majd ló vontatású vaspályán szállították rendeltetési helyére. A
kőfaragók egy része olasz földről érkezett a településre, és a bányát hosszabb
ideig az Andreetti-család bérelte, amely a későbbiekben a II. világháború után
államosításra került.
Az egyéni és
bérmunka jellegű mezőgazdasági tevékenység, illetve az ipari foglalkoztatottság
viszonyai 1948 után megváltoztak. Az új érában Sóskúton is létrejöttek a
mezőgazdasági termelőszövetkezetek, illetve állami gazdaságok, és ezek mellet
több új ipari létesítmény is kialakult. A mezőgazdasági üzemek mellett a
kőbánya is folytatta a kitermelést, sőt bányászatilag indult meg a Sóskút
földje alatt található homok kitermelése.
© Keresztes
Csaba, Sóskút, 2006. november
