2022. szeptember 19., hétfő

Sóskút község rövid története a kezdetektől 1990-ig

 

 (A 2006-ban írt, még papírlapú kiadványként - kézirat gyanánt - megjelent, és valóban rövid Sóskút-történet, változtatás nélkül újraközölve, már a mai kor formájában. Szó szerint: történelem dióhéjban.)

 

    Sóskút község múltja nagyon régre nyúlik vissza az időben. A dombos, völgyek és vízmosások által tarkított területet már a bronzkor embere is felfedezte magának, és tárgyi emlékek sora (cseréptöredékek, veretek, felszerelési eszközök stb.) tanúskodik az akkori idők népei, többek között a kelták ittlétéről. A Kálvária-hegyen a bronzkorban földvár is állott. A későbbiekben a rómaiak nagyobb mértékű jelenléte is kimutatható.

    Sóskút szerepe a középkorban még inkább felértékelődött. A település első írásbeli említése Anonymus híres, a XIII. század elején keletkezett gesztájában található, ahol a szerző Sóskútat (latinul: Putei Salsi) akként a helyként szerepelteti, ahol Árpád Etzelburgból (Óbuda) történt kiindulása után seregével letáborozva megpihent („castra mutati sunt iuxta campum Putei Salsi”). A település a továbbiakban számos fontos középkori oklevélben előfordul „Sous”, illetve „Sovskuth”, „Souskwth”, „Souskuth”, „Souskut”, vagy „Soskuth” neveken. A névadás minden bizonnyal egy korabeli, nagy jelentőségű sós (ásványokkal telített) vizű forrásra utal.

    Sóskútat 1233-ben a Nánabeszter nemzetség tagja, Nána királyi főlovász kapta meg királyi adományként. Szintén Nána nevű fia a későbbiekben domonkos szerzetesnek állt, és örökölt birtokát a Nyúl- (ma: Margit-) szigeti apácáknak ajándékozta. Egyik rokona, Beszter fia Demeter perben támadta meg az ajándékozást. Az apácák kénytelenek voltak kiegyezni vele: az 1270-ben kötött szerződés szerint Demeter Sóskútat haláláig birtokolhatja, és ha örökös nélkül hal meg, a birtok az apácákra száll, ha viszont örököse születne, akkor ő pénzen váltja meg a birtokot. Fia azonban nem született, birtokai azonban a rokonság kezelésébe kerültek. Sóskút jelentőségét mutatja, hogy e rokonság egyik tagja, Berki Mihály fia Tamás 1290 és 1300 között kötelezte magát, hogy a szigeti apácáknak 15 márkát fizet „Sóskút földje fejében”.

    A továbbiakban Sóskútat számos birtokos tulajdonában találjuk. 1323-ban I. Károly (Róbert) király Tamás erdélyi vajdának adományozta, majd 1330-ban a Csák nembeli Györke fia Pál szerezte meg magának. A XV. században is több birtokos kezelésében állott: birtokolták a Pohárnok, a Parlaghy, a Héderváry család egyes tagjai, de megtaláljuk Sthoz Egyed budai polgár zálogában is. Az 1490-es években Ernuszt Zsigmond kincstárnok birtokaként tartották számon.

    A XVI. századi török hódítás a Buda közelében fekvő települést is elérte, és az új oszmán hatalom a budai török közigazgatás alá sorolta. Ebből az időszakból a korabeli török defterek (összeírások) tájékoztatnak minket a település sorsáról: ezek szerint 1546-ban 32, 1559-ben és 1562-ben 38 lakosa volt a falunak. Az 1580-81-ben készült defter szerint 28 háza és 38 lakosa van, mely lakosok nevei egyébként teljesen magyar származásra utalnak. Ebben az időszakban a kimutatások egy fejlődő település képét vetítik elénk, az adólajstromok szerint pedig lakosai, a környező településekhez képest is, jelentős adókat fizettek török uraiknak.

    A hódoltság korában a török oldalon maradt korábbi magyar birtokok forgalma a királyi Magyarország főemberei körében továbbra is folyamatos volt. Sóskútat is így szerezte meg 1579-ben, illetve teljesen 1587-ben komoly pénzért a győri vár alkapitánya, Orbovai Jakusith (Jakusich) Ferenc. A következő évszázad fejleményei során azonban a település a székesfehérvári prépostság birtokába került, ahonnan Orbovai Jakusith György szerémi püspök származtatta el a Komáromban letelepített jezsuiták számára, akik ezek után „átírási címen” kezelték.

    A XVII. század meg - megújuló háborúi ezt a községet sem kímélték, adókimutatásai nagy mértékű csökkenésről számolnak be. Buda felszabadítása, illetve a török kiűzése után az elnéptelenedett községbe rácokat (szerbeket) telepítettek, akiket azonban a feljegyzések szerint a pópájuk bíztatására elkövetett rablógyilkosság miatt 1746 körül elűztek. Helyükre tót (szlovák) és sváb (német) telepesek érkeztek, akiknek az összeolvadásából alakult ki a falu hosszú időn át meghatározó jellege és kultúrája.

   Az új lakosok 1752-ben a valószínűleg korábban, 1722 körül görög keletinek épített templomot római katolikus szertartás szerint a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelték fel. A falu a XVIII. század második felétől fokozatos fejlődésnek indult. A település 1716-ban még a komáromi jezsuiták kezelésében állt, a későbbiekben azonban hosszú időre az 1777-ben megalapított Székesfehérvári Püspökség és Káptalan javadalmai közé került.

    A további időszakokban a falu közössége nyugodt és kiegyensúlyozott életet élt, és a XVIII. század végétől induló felmérések egy dinamikusan fejlődő község képét tükrözik vissza. Az 1786/87. évi népszámlálás 904 főt talált a településen, zselléreket, „parasztokat”, illetve néhány polgárt, tehát kizárólag nemteleneket, vagyis nemességgel nem rendelkezőket. Nagy Lajos (Ludovico Nagy) 1828-ban készült felmérése szerint már Sóskúton a 167 ház 1391 fő lakosa közül 1384 római katolikus, hét pedig zsidó. Egyéb vallású nem volt található. A híres statisztikus, Fényes Elek ország leírásában (1841) „tót falu”-nak aposztrofálja Sóskútat, amelynek 1405 lakosa közül 1397 katolikus, és 8 zsidó. Szavai szerint határa hegyes, erdős, valamint „van hires bort termő szőlőhegye, erdeje, vízimalma ’s igen jó kőbányája”.

     Az Osztrák-Magyar Monarchia 1867-es kialakulása után, és a társadalmi változásoknak köszönhetően a község lakosai önállóbb, szabadabb életet élhettek. A fejlődésnek indult iparban jó lehetőségek nyíltak a sóskútiak számára is, és a főváros közelsége szintén jelentős húzóerőt jelentett. A dualizmus évtizedeiben mind egyre kevesebben éltek kizárólag a mezőgazdasági munkából, és egyre többen fogtak kisipari tevékenységbe, illetve vállaltak munkát a gazdaság egyéb területein.

     A község infrastruktúrája is fejlődésnek indult. Egyre több ház épült tágasabb, modernebb kialakítással, és a község közintézményei is a materiális fejlődés jegyeit viselték magukon. Több középület kialakítása, illetve a község mai elrendezésének megteremtése köszönhető ennek az időszaknak. Többek között ekkor épült meg a falu központi részén az emeletes állami iskola, amely a népiskolai oktatás céljait volt hívatva megvalósítani. 1880-ban már 272 házat írtak össze a községben, amelyekben már 2163 személy lakott. A lakosok többsége (1664 fő) a tót nemzetiséghez tartozónak vallotta magát.

     Az első világháborúban is számos sóskúti adta életét a hazáért, sőt Sóskút egyik kiemelkedő dombját is a háború egyik nagy jelentőségű harci helyéről, az olasz területen fekvő hadszíntérről nevezték el Doberdónak. Ehhez kapcsolódik, hogy a későbbiekben a második világégés sem kímélte meg a település lakóit. Az országban úttörő módon, már 1988-ban felállított emlékmű jelzi ezt az áldozatvállalást.

    1918 után a nagyközségi rangú település saját erejére támaszkodva igyekezett a további fejlődést biztosítani. A húszas évek földreformja során itt is földosztásra került sor, azonban a káptalani nagybirtok túlsúlya számottevően nem változott meg. 1931-ben a község területe 4854 kataszteri holdat tett ki, melynek nagy többsége szántó és legelő volt, a további része pedig szőlő. A földmíveseken kívül jelentős számban képviseltették magukat a lakosságon belül az iparos mesterségek űzői.

     A mindennapi életben egyre fontosabbá váló vasúti összeköttetést a helybeliek Tárnokon, illetve Érden tudták elérni, és Tárnok és Sóskút között pedig rendszeres autóbusz-járat üzemelt. A községben ekkoriban megtalálható volt óvoda, posta, szállást is biztosító vendéglő, több ipari jellegű vállalat, és eredményesen működtek a korábban létrehozott értékesítési szövetkezetek is. Az önszerveződés keretében felállítottak olvasókört, katolikus legényegyletet, lövészegyletet, önkéntes tűzoltó egyesületet, illetve levente egyesületet. Több korabeli párt is gyökeret tudott verni a faluban, illetve ekkor kapott önálló csendőrséget a község. A korszak legelején, 1920-ban 2630 főt számláltak meg a településen, akiknek többsége ekkor „tótnak” vallotta magát. A későbbi jelentések átalakulást tükröznek és nagy fokú, önkéntes asszimilációt mutatnak ki. Ennek jele volt, hogy az 1941-es népszámláláson a 2517 főre szaporodott számú lakosságból már mindenki magyarnak vallotta magát, és 2309 fő (94,2 %) pedig az anyanyelvűségre vonatkozó kérdésre is a magyart mondta be (ez természetesen nem fedte a valós helyzetet). A döntő többség a római katolikus vallást követte (2472 fő), és néhány tucat protestáns mellett tíz izraelitát is összeírtak.

    A II. világháború vihara szerencsére magát a községet csak érintette, azonban a frontokon sok sóskúti veszítette életét. Magát a települést a harcok elkerülték, csak Budapest ostroma idején tartózkodott itt jelentős számú szovjet haderő. A falu akkor még meglévő magtárában hadifogoly-gyűjtőtábort alakítottak ki.

    A háborút követő új korszak első kiemelkedő eseménye volt a település Fejér megyétől Pest megyéhez való csatolása. Természetesen az 1945 után berendezkedő új rendszerben a továbbiakban számos más módon is megváltozott a falu élete és mindennapjai. Végbement a helyi Nemzeti Bizottság megalakulása, a földosztás, és a régi közigazgatás tagjainak ellenőrzése. Jelentős mértékben megváltozott a falu közőssége az 1946 után lebonyolított ún. csehszlovák – magyar lakosságcsere során, amikor a Sóskútról összetoborzott nagy számú, magát ismét szlováknak valló család az új Csehszlovákiába települt át. Helyükre magyar családokat telepítettek. A későbbiekben a falu képe tovább alakult, hiszen a főváros mellett fekvő település az elkövetkező évtizedekben kedvelt letelepedési célpontja lett az ország egyéb tájairól központibb helyre költözni szándékozóknak. Ezt a folyamatot a későbbiekben a Budapestről az agglomerációba kiköltözők is erősítették.

     1950 után Sóskúton is kialakították a tanácsrendszert, és az egyre iparosodottabb jelleget öltő országban a falusiak életmódja is fokozatosan, de gyorsuló ütemben változott meg. A kialakított termelőszövetkezetek mellett ipari üzemek is helyet kaptak a községben, ahol a helyiek egy része állást vállalhatott. Ezzel párhuzamosan egyre nagyobb lett azok száma, akik a viszonylag közelben fekvő nagyvárosokban, Érden vagy Budapesten kerestek munkát. Hamar kialakult az agglomerációs településekre jellemző ingázás, vagyis a hajnali bejárás és az esti hazajövetel rendje.

     A községben számos fejlesztés is végbement ebben az időszakban: többek között óvoda, egészségház, és híd épült, valamint a 80-as évek közepén felépült az új, modern emeletes iskolaépület is. A hatvanas évektől folyamatosan javult a község infrastrukturális fejlettsége, továbbá új lakóépületek sora épült ki az évtizedek alatt. A lakosság száma fokozatosan nőtt, és a korszak végére elérte a 2800 főt.

     Az 1956-os forradalom sóskúti támogatóinak reménye 1989/90-ben, az átalakulások során látszott valóra válni. Ekkor Sóskúton is több párt bontotta ki szárnyait, majd a demokratikus változások következményeként 1990 őszén új önkormányzat vette a kezébe a község irányítását.

Sóskút gazdasági élete

A hegyes – dombos területekkel és köves, homokos talajjal megáldott sóskúti föld sohasem tartozott a legbővebb termést adó területek közé, azonban lakói szorgalmas és találékony munkával, valamint generációkon át öröklődő takarékossággal termékennyé tudták azt varázsolni.

    Mezőgazdasági tevékenység már a legkorábbi időktől kezdve folyt, és kezdetben ez adta a lakosság megélhetési forrását. A gabonatermelés mellett a mezők és a rétek bő széna termést adtak, így ezzel az állattenyésztésre lehetőséget is szolgáltattak, amelyet a Bara (újabb keletű nevén: Benta) patak vize is elősegített. Az újabb korban a földek nagy része káptalani nagybirtok volt, másik része saját kezelésű egyéni kisbirtok. Ez utóbbinak a keretei között, a környező dombok adottságait kihasználva, a szőlőtermesztés is lehetővé vált. Ennek máig tartó, intenzív módjáról a falu több részén, de leginkább az Öreghegyen kiépített, kőből készített, gyakran igen szép kialakítású pincék adnak tanúbizonyságot.

    Az utóbbi száz évben vált egyre fontosabbá és jelentősebbé a főleg csonthéjasokra alapuló gyümölcstermesztés, amely kiváló kereset-kiegészítést jelentett a sóskútiak számára, akik terményeiket a főváros közelsége miatt is jobban értékesíteni tudták.

    Nagyon fontos kiemelni, hogy Sóskút leginkább az itt bányászott kőről nevezetes, és méltán lett messze földön híressé a nagy tömegben kitermelt és értékesített „sóskúti kő”.

    A sóskúti kőbányászat több évszázados múltra tekint vissza. A régi korok népei hamar felismerték az itt található, egybefüggő kőtakaró jelentőségét, és szinte minden korban nyitottak kisebb - nagyobb bányákat. Későbbiekben a székesfehérvári káptalan tulajdonába került legjelentősebb kőbányát bérlőknek adták ki, akik a XIX. század közepétől egyre nagyobb ütemben fejlesztették a termelést. A Monarchia idejében a fővárosi építkezések jelentették a legnagyobb húzóerőt a bányászat számára. Sóskúti követ alkalmaztak többek között az Országház, a Vígadó, az Opera, a Bazilika, a Mátyás-templom, a Citadella és sok más köz- és magánintézmény építésénél.

     A település lakosságának nagy része talált a bányában munkát, és ez által az akkori vidéki társadalom átlagánál magasabb jövedelmet. A kőfaragás hosszú időn át jellegzetes helyi szakmát jelentett. A bányában a köveket többféle méretben és módszerrel fejtették, és eleinte kocsin, majd ló vontatású vaspályán szállították rendeltetési helyére. A kőfaragók egy része olasz földről érkezett a településre, és a bányát hosszabb ideig az Andreetti-család bérelte, amely a későbbiekben a II. világháború után államosításra került.

     Az egyéni és bérmunka jellegű mezőgazdasági tevékenység, illetve az ipari foglalkoztatottság viszonyai 1948 után megváltoztak. Az új érában Sóskúton is létrejöttek a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, illetve állami gazdaságok, és ezek mellet több új ipari létesítmény is kialakult. A mezőgazdasági üzemek mellett a kőbánya is folytatta a kitermelést, sőt bányászatilag indult meg a Sóskút földje alatt található homok kitermelése.

       © Keresztes Csaba, Sóskút, 2006. november

 


 

2022. február 9., szerda

Kísérlet a Magtár épületének megmentésére és hasznosítására

 

Keresztes Csaba

 


Az igazán fiatalok ma már nem is emlékezhetnek arra, hogy létezett Sóskúton egy impozáns, több emeletes épület, a Magtár. (A jelenlegi Millenniumi Park helyén állt.)

Mint neve is mutatja, az összegyűjtött mezőgazdasági termények tárolására szolgált. Építésének pontos ideje nem ismert, valamikor a 19. század elején-közepén alkothatták. Öt szintjét kőből és téglából készítették, falait – használatának időszakában – fehérre meszelték.  A 20. század második felében már használaton kívül volt, és az 1970-es évek végére kimondottan rossz állapotba került.

 

 A Magtár valamikor a 20. század közepén (archivált fotó)



                                 A Magtár 1982-ben, előtte az ún. mázsaház látható (fotó: Varga Béla)

A Magtár több ismeretlen története közül egyet sikerült felfedni. A véletlen vezetett a műszaki és építészeti folyóiratokban a Magtárról közreadott cikkekhez, valamint egy neves tervezőhöz, Rainer Péterhez. (A családnév ellenére nincs rokoni kapcsolatban sóskútiakkal.)

Rainer Péter műemlékes építész 1982 késő nyarán lakáskeresési céllal tett látogatást Sóskúton és egyből megragadta az épület nagyszerűsége, annak kiégett és omladékony állapota ellenére.

 

A kiégett Magtár belseje (fotó: Varga Béla)

Sóskúton minderről azt is megtudták, hogy a hatalmas épületet fel akarják robbantatni. A tanácselnök pedig, látva az érdeklődésüket, kijelentette: bértelekként megvehetik, mintha nem állna ott semmi.

Rainer Pétert nem hagyta nyugodni a dolog, felmérte az épületet, alapot is ásott. Sőt: kivitte volt tanárát, akitől grátisz statikai szakvéleményt kapott. Ezt követően konkrét terveket is készített a hasznosításra.

 




                                    A Magtár újrahasznosítási tervei (tervező: Rainer Péter)

 

Milyen lett volna az átalakítás utáni állapot? Művészházaspároknak készült volna négy lakás, azokkal együtt négy műterem, négy műhely, valamint egy közös garázs és egy többfunkciós közösségi tér létesült volna. „Négy művészházaspár alkotó- és lakóközösségének teremtene ideális otthont a sóskúti leégett öreg magtárromból újjáalakított épület, amely gyönyörű környezetben, zöldterület közepén emelkedik.”

A felhasználási terv elnyerte a Magyar Építőművészet című folyóirat szerkesztőségének tetszését is, és az 1984. évi pályázatukhoz kapcsolódóan közlésre érdemesnek tartották (a budapesti Lékai János téri piac terveivel együtt), és így jellemezték: „A műterem lakóházat egy régi gabonatároló átalakításával tervezte meg a pályázó. A téma aktuális, hiszen az ország számos részén található még elhanyagolt állapotban levő magtár, melynek egyik lehetséges hasznosítási módjára tett javaslatot a pályázó. A pályázat feldolgozási módja megnyerő, az építészeti megoldás részletei azonban nem teljesen kiérleltek.” (Ez utóbbi érthető: tanulmánytervről van szó.)

A tervező a leközölt terveket a sóskúti tanácselnöknek is megküldte. „Eredmény: felhívott, megkérdezte, hogy mi épül Sóskúton? Mondtam semmi, de ez épülhetne. Később elkérte a statikus szakvéleményt, indok, hogy sportházat szeretnének kialakítani a magtárból. Elküldtem és megírtam, szíves-örömest megtervezném.” Erre már nem érkezett válasz.

„Megpróbáltam művész házaspárokat toborozni, de akinek nem volt lakása, háza, annak pénze sem volt rá, így nem tudtuk megvenni. (Vajh, mit ér a szellemi tőke?)” – írta később Rainer Péter.

A tervet kiérlelni, továbbfejleszteni és tartalékkal is rendelkező családokat toborozni nem maradt elég idő.

A község vezetése sem várhatott a bizonytalanra, és végül más felhasználási módot sem tudtak (ki)találni. Ráadásul időközben közvetlenül mellette felépült az új iskola, megnőtt a gyerekforgalom. (Iskolai funkcióra sem találtak vagy kerestek módot.)

Az épület sorsa 1987-ben teljesedett be: robbantással omlasztották össze, és szállították el a törmelékként. A fényképeken és a tervrajzokon kívül nyoma sem maradt.

Rainer Péter amikor megtudta a Magtár pusztulását, így rögzítette: „Mementó: tavaly ottjártamkor [1994] az elpusztított magtár hűlt helyének látványa fogadott, a gyom még nem verte fel a helyet. Elkeseredésemben és tehetetlenségemben majdnem sírva fakadtam. Mostanra nyilván jótékony, vastag hótakaró borítja a tájat, az arra járó idegen az épületről, a történtekről mit sem tud.”


Ezúton is köszönöm Rainer Péter kedvességét, engedélyét, írásbeli közléseit és a fényképeket!



© Szerzői jogok fenntartva!

(Rainer Péterről, aki azt is írta nekem, hogy „Nem mellékesen gyönyörű a sóskúti táj és a környéke!”, egy cikk: http://ter-y-to.blogspot.com/2017/02/muemlekek-lapaton-es-beimadkozott.html (Letöltés ideje: 2022. 01. 29.))

 


Műleírás (Rainer Péter)