(A 2006-ban írt, még papírlapú kiadványként - kézirat gyanánt - megjelent, és valóban rövid Sóskút-történet, változtatás nélkül újraközölve, már a mai kor formájában. Szó szerint: történelem dióhéjban.)
Sóskút község múltja nagyon régre nyúlik vissza az időben. A dombos, völgyek és vízmosások által tarkított területet már a bronzkor embere is felfedezte magának, és tárgyi emlékek sora (cseréptöredékek, veretek, felszerelési eszközök stb.) tanúskodik az akkori idők népei, többek között a kelták ittlétéről. A Kálvária-hegyen a bronzkorban földvár is állott. A későbbiekben a rómaiak nagyobb mértékű jelenléte is kimutatható.
Sóskút szerepe a középkorban még inkább felértékelődött. A település első írásbeli említése Anonymus híres, a XIII. század elején keletkezett gesztájában található, ahol a szerző Sóskútat (latinul: Putei Salsi) akként a helyként szerepelteti, ahol Árpád Etzelburgból (Óbuda) történt kiindulása után seregével letáborozva megpihent („castra mutati sunt iuxta campum Putei Salsi”). A település a továbbiakban számos fontos középkori oklevélben előfordul „Sous”, illetve „Sovskuth”, „Souskwth”, „Souskuth”, „Souskut”, vagy „Soskuth” neveken. A névadás minden bizonnyal egy korabeli, nagy jelentőségű sós (ásványokkal telített) vizű forrásra utal.
Sóskútat 1233-ben a Nánabeszter nemzetség tagja, Nána királyi főlovász kapta meg királyi adományként. Szintén Nána nevű fia a későbbiekben domonkos szerzetesnek állt, és örökölt birtokát a Nyúl- (ma: Margit-) szigeti apácáknak ajándékozta. Egyik rokona, Beszter fia Demeter perben támadta meg az ajándékozást. Az apácák kénytelenek voltak kiegyezni vele: az 1270-ben kötött szerződés szerint Demeter Sóskútat haláláig birtokolhatja, és ha örökös nélkül hal meg, a birtok az apácákra száll, ha viszont örököse születne, akkor ő pénzen váltja meg a birtokot. Fia azonban nem született, birtokai azonban a rokonság kezelésébe kerültek. Sóskút jelentőségét mutatja, hogy e rokonság egyik tagja, Berki Mihály fia Tamás 1290 és 1300 között kötelezte magát, hogy a szigeti apácáknak 15 márkát fizet „Sóskút földje fejében”.
A továbbiakban Sóskútat számos birtokos tulajdonában találjuk. 1323-ban I. Károly (Róbert) király Tamás erdélyi vajdának adományozta, majd 1330-ban a Csák nembeli Györke fia Pál szerezte meg magának. A XV. században is több birtokos kezelésében állott: birtokolták a Pohárnok, a Parlaghy, a Héderváry család egyes tagjai, de megtaláljuk Sthoz Egyed budai polgár zálogában is. Az 1490-es években Ernuszt Zsigmond kincstárnok birtokaként tartották számon.
A XVI. századi török hódítás a Buda közelében fekvő települést is elérte, és az új oszmán hatalom a budai török közigazgatás alá sorolta. Ebből az időszakból a korabeli török defterek (összeírások) tájékoztatnak minket a település sorsáról: ezek szerint 1546-ban 32, 1559-ben és 1562-ben 38 lakosa volt a falunak. Az 1580-81-ben készült defter szerint 28 háza és 38 lakosa van, mely lakosok nevei egyébként teljesen magyar származásra utalnak. Ebben az időszakban a kimutatások egy fejlődő település képét vetítik elénk, az adólajstromok szerint pedig lakosai, a környező településekhez képest is, jelentős adókat fizettek török uraiknak.
A hódoltság korában a török oldalon maradt korábbi magyar birtokok forgalma a királyi Magyarország főemberei körében továbbra is folyamatos volt. Sóskútat is így szerezte meg 1579-ben, illetve teljesen 1587-ben komoly pénzért a győri vár alkapitánya, Orbovai Jakusith (Jakusich) Ferenc. A következő évszázad fejleményei során azonban a település a székesfehérvári prépostság birtokába került, ahonnan Orbovai Jakusith György szerémi püspök származtatta el a Komáromban letelepített jezsuiták számára, akik ezek után „átírási címen” kezelték.
A XVII. század meg - megújuló háborúi ezt a községet sem kímélték, adókimutatásai nagy mértékű csökkenésről számolnak be. Buda felszabadítása, illetve a török kiűzése után az elnéptelenedett községbe rácokat (szerbeket) telepítettek, akiket azonban a feljegyzések szerint a pópájuk bíztatására elkövetett rablógyilkosság miatt 1746 körül elűztek. Helyükre tót (szlovák) és sváb (német) telepesek érkeztek, akiknek az összeolvadásából alakult ki a falu hosszú időn át meghatározó jellege és kultúrája.
Az új lakosok 1752-ben a valószínűleg korábban, 1722 körül görög keletinek épített templomot római katolikus szertartás szerint a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelték fel. A falu a XVIII. század második felétől fokozatos fejlődésnek indult. A település 1716-ban még a komáromi jezsuiták kezelésében állt, a későbbiekben azonban hosszú időre az 1777-ben megalapított Székesfehérvári Püspökség és Káptalan javadalmai közé került.
A további időszakokban a falu közössége nyugodt és kiegyensúlyozott életet élt, és a XVIII. század végétől induló felmérések egy dinamikusan fejlődő község képét tükrözik vissza. Az 1786/87. évi népszámlálás 904 főt talált a településen, zselléreket, „parasztokat”, illetve néhány polgárt, tehát kizárólag nemteleneket, vagyis nemességgel nem rendelkezőket. Nagy Lajos (Ludovico Nagy) 1828-ban készült felmérése szerint már Sóskúton a 167 ház 1391 fő lakosa közül 1384 római katolikus, hét pedig zsidó. Egyéb vallású nem volt található. A híres statisztikus, Fényes Elek ország leírásában (1841) „tót falu”-nak aposztrofálja Sóskútat, amelynek 1405 lakosa közül 1397 katolikus, és 8 zsidó. Szavai szerint határa hegyes, erdős, valamint „van hires bort termő szőlőhegye, erdeje, vízimalma ’s igen jó kőbányája”.
Az Osztrák-Magyar Monarchia 1867-es kialakulása után, és a társadalmi változásoknak köszönhetően a község lakosai önállóbb, szabadabb életet élhettek. A fejlődésnek indult iparban jó lehetőségek nyíltak a sóskútiak számára is, és a főváros közelsége szintén jelentős húzóerőt jelentett. A dualizmus évtizedeiben mind egyre kevesebben éltek kizárólag a mezőgazdasági munkából, és egyre többen fogtak kisipari tevékenységbe, illetve vállaltak munkát a gazdaság egyéb területein.
A község infrastruktúrája is fejlődésnek indult. Egyre több ház épült tágasabb, modernebb kialakítással, és a község közintézményei is a materiális fejlődés jegyeit viselték magukon. Több középület kialakítása, illetve a község mai elrendezésének megteremtése köszönhető ennek az időszaknak. Többek között ekkor épült meg a falu központi részén az emeletes állami iskola, amely a népiskolai oktatás céljait volt hívatva megvalósítani. 1880-ban már 272 házat írtak össze a községben, amelyekben már 2163 személy lakott. A lakosok többsége (1664 fő) a tót nemzetiséghez tartozónak vallotta magát.
Az első világháborúban is számos sóskúti adta életét a hazáért, sőt Sóskút egyik kiemelkedő dombját is a háború egyik nagy jelentőségű harci helyéről, az olasz területen fekvő hadszíntérről nevezték el Doberdónak. Ehhez kapcsolódik, hogy a későbbiekben a második világégés sem kímélte meg a település lakóit. Az országban úttörő módon, már 1988-ban felállított emlékmű jelzi ezt az áldozatvállalást.
1918 után a nagyközségi rangú település saját erejére támaszkodva igyekezett a további fejlődést biztosítani. A húszas évek földreformja során itt is földosztásra került sor, azonban a káptalani nagybirtok túlsúlya számottevően nem változott meg. 1931-ben a község területe 4854 kataszteri holdat tett ki, melynek nagy többsége szántó és legelő volt, a további része pedig szőlő. A földmíveseken kívül jelentős számban képviseltették magukat a lakosságon belül az iparos mesterségek űzői.
A mindennapi életben egyre fontosabbá váló vasúti összeköttetést a helybeliek Tárnokon, illetve Érden tudták elérni, és Tárnok és Sóskút között pedig rendszeres autóbusz-járat üzemelt. A községben ekkoriban megtalálható volt óvoda, posta, szállást is biztosító vendéglő, több ipari jellegű vállalat, és eredményesen működtek a korábban létrehozott értékesítési szövetkezetek is. Az önszerveződés keretében felállítottak olvasókört, katolikus legényegyletet, lövészegyletet, önkéntes tűzoltó egyesületet, illetve levente egyesületet. Több korabeli párt is gyökeret tudott verni a faluban, illetve ekkor kapott önálló csendőrséget a község. A korszak legelején, 1920-ban 2630 főt számláltak meg a településen, akiknek többsége ekkor „tótnak” vallotta magát. A későbbi jelentések átalakulást tükröznek és nagy fokú, önkéntes asszimilációt mutatnak ki. Ennek jele volt, hogy az 1941-es népszámláláson a 2517 főre szaporodott számú lakosságból már mindenki magyarnak vallotta magát, és 2309 fő (94,2 %) pedig az anyanyelvűségre vonatkozó kérdésre is a magyart mondta be (ez természetesen nem fedte a valós helyzetet). A döntő többség a római katolikus vallást követte (2472 fő), és néhány tucat protestáns mellett tíz izraelitát is összeírtak.
A II. világháború vihara szerencsére magát a községet csak érintette, azonban a frontokon sok sóskúti veszítette életét. Magát a települést a harcok elkerülték, csak Budapest ostroma idején tartózkodott itt jelentős számú szovjet haderő. A falu akkor még meglévő magtárában hadifogoly-gyűjtőtábort alakítottak ki.
A háborút követő új korszak első kiemelkedő eseménye volt a település Fejér megyétől Pest megyéhez való csatolása. Természetesen az 1945 után berendezkedő új rendszerben a továbbiakban számos más módon is megváltozott a falu élete és mindennapjai. Végbement a helyi Nemzeti Bizottság megalakulása, a földosztás, és a régi közigazgatás tagjainak ellenőrzése. Jelentős mértékben megváltozott a falu közőssége az 1946 után lebonyolított ún. csehszlovák – magyar lakosságcsere során, amikor a Sóskútról összetoborzott nagy számú, magát ismét szlováknak valló család az új Csehszlovákiába települt át. Helyükre magyar családokat telepítettek. A későbbiekben a falu képe tovább alakult, hiszen a főváros mellett fekvő település az elkövetkező évtizedekben kedvelt letelepedési célpontja lett az ország egyéb tájairól központibb helyre költözni szándékozóknak. Ezt a folyamatot a későbbiekben a Budapestről az agglomerációba kiköltözők is erősítették.
1950 után Sóskúton is kialakították a tanácsrendszert, és az egyre iparosodottabb jelleget öltő országban a falusiak életmódja is fokozatosan, de gyorsuló ütemben változott meg. A kialakított termelőszövetkezetek mellett ipari üzemek is helyet kaptak a községben, ahol a helyiek egy része állást vállalhatott. Ezzel párhuzamosan egyre nagyobb lett azok száma, akik a viszonylag közelben fekvő nagyvárosokban, Érden vagy Budapesten kerestek munkát. Hamar kialakult az agglomerációs településekre jellemző ingázás, vagyis a hajnali bejárás és az esti hazajövetel rendje.
A községben számos fejlesztés is végbement ebben az időszakban: többek között óvoda, egészségház, és híd épült, valamint a 80-as évek közepén felépült az új, modern emeletes iskolaépület is. A hatvanas évektől folyamatosan javult a község infrastrukturális fejlettsége, továbbá új lakóépületek sora épült ki az évtizedek alatt. A lakosság száma fokozatosan nőtt, és a korszak végére elérte a 2800 főt.
Az 1956-os forradalom sóskúti támogatóinak reménye 1989/90-ben, az átalakulások során látszott valóra válni. Ekkor Sóskúton is több párt bontotta ki szárnyait, majd a demokratikus változások következményeként 1990 őszén új önkormányzat vette a kezébe a község irányítását.
Sóskút gazdasági élete
A hegyes – dombos területekkel és köves, homokos talajjal megáldott sóskúti föld sohasem tartozott a legbővebb termést adó területek közé, azonban lakói szorgalmas és találékony munkával, valamint generációkon át öröklődő takarékossággal termékennyé tudták azt varázsolni.
Mezőgazdasági tevékenység már a legkorábbi időktől kezdve folyt, és kezdetben ez adta a lakosság megélhetési forrását. A gabonatermelés mellett a mezők és a rétek bő széna termést adtak, így ezzel az állattenyésztésre lehetőséget is szolgáltattak, amelyet a Bara (újabb keletű nevén: Benta) patak vize is elősegített. Az újabb korban a földek nagy része káptalani nagybirtok volt, másik része saját kezelésű egyéni kisbirtok. Ez utóbbinak a keretei között, a környező dombok adottságait kihasználva, a szőlőtermesztés is lehetővé vált. Ennek máig tartó, intenzív módjáról a falu több részén, de leginkább az Öreghegyen kiépített, kőből készített, gyakran igen szép kialakítású pincék adnak tanúbizonyságot.
Az utóbbi száz évben vált egyre fontosabbá és jelentősebbé a főleg csonthéjasokra alapuló gyümölcstermesztés, amely kiváló kereset-kiegészítést jelentett a sóskútiak számára, akik terményeiket a főváros közelsége miatt is jobban értékesíteni tudták.
Nagyon fontos kiemelni, hogy Sóskút leginkább az itt bányászott kőről nevezetes, és méltán lett messze földön híressé a nagy tömegben kitermelt és értékesített „sóskúti kő”.
A sóskúti kőbányászat több évszázados múltra tekint vissza. A régi korok népei hamar felismerték az itt található, egybefüggő kőtakaró jelentőségét, és szinte minden korban nyitottak kisebb - nagyobb bányákat. Későbbiekben a székesfehérvári káptalan tulajdonába került legjelentősebb kőbányát bérlőknek adták ki, akik a XIX. század közepétől egyre nagyobb ütemben fejlesztették a termelést. A Monarchia idejében a fővárosi építkezések jelentették a legnagyobb húzóerőt a bányászat számára. Sóskúti követ alkalmaztak többek között az Országház, a Vígadó, az Opera, a Bazilika, a Mátyás-templom, a Citadella és sok más köz- és magánintézmény építésénél.
A település lakosságának nagy része talált a bányában munkát, és ez által az akkori vidéki társadalom átlagánál magasabb jövedelmet. A kőfaragás hosszú időn át jellegzetes helyi szakmát jelentett. A bányában a köveket többféle méretben és módszerrel fejtették, és eleinte kocsin, majd ló vontatású vaspályán szállították rendeltetési helyére. A kőfaragók egy része olasz földről érkezett a településre, és a bányát hosszabb ideig az Andreetti-család bérelte, amely a későbbiekben a II. világháború után államosításra került.
Az egyéni és bérmunka jellegű mezőgazdasági tevékenység, illetve az ipari foglalkoztatottság viszonyai 1948 után megváltoztak. Az új érában Sóskúton is létrejöttek a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, illetve állami gazdaságok, és ezek mellet több új ipari létesítmény is kialakult. A mezőgazdasági üzemek mellett a kőbánya is folytatta a kitermelést, sőt bányászatilag indult meg a Sóskút földje alatt található homok kitermelése.
© Keresztes Csaba, Sóskút, 2006. november
